A térrõl és a zenérõl

A felsõfokú hangreprodukció feladata nem lehet más, mint a zene lényének hû szolgálata. A muzsika maga viszont az idõnek és a térnek a mûvészete. Az idõ kérlelhetetlen múlásának és a pillanat megismételhetetlen varázsának antagonisztikus feszültsége magában hordozza a lehetõséget, hogy a mûvész az éteri világok vibrációját a múló másodpercek hangrezgéseire leképezve, számunkra is átélhetõvé tegye a Létezés élményét. Ez az idõ mûvészete, mely a zeneszerzõ és az elõadó együttmûködéseként testesül meg. A zene tárgya, a hang rezgése viszont mindezt a mûvészi produktumot kizárólagosan a térben tudja realizálni. Minden hangra éppúgy jellemzõ az idõbelisége (frekvencia, amplitúdó, spektrum, fázis, stb.), mint a térbelisége. Nos, ez utóbbira vonatkozó közérthetõ jellemzõket nem tudunk felsorolni, s ez nem a mi hibánk.
Tudomásul kell vennünk, hogy a tér önmagában nem egy tulajdonságok nélküli, üres kiterjedés, mely zsák módjára befogadja az anyagot, hanem egy rendkivül specifikus, egyedi és ismételhetetlen médium, akárcsak az idõ. Mi sem bizonyitja ezt jobban, mint amikor a legszinvonalasabb high end készülékek tudásukhoz mérten "gyengén muzsikálnak némely helyen. A térben az energia állandóan fluktuál és egyszersmind létrehoz egy rajzolatot, mintázatot, mely csupán a tér sajátja. Ebben a rajzolatban a tér saját belsõ minõsége tükrözõdik az anyagi világban, ahogyan a mágnes erõterét jeleniti meg a köré szórt vasreszelék. A tér saját minõsége igenis realitás, melynek a vizsgálatához a mai tudományos világnézet filozófiája igen kevés gondolati táptalajt és még kevesebb eszközt kinál. Ám a zenehallgató érzékeny füle kétséget kizáróan jelzi mindezek néha örömteli, néha keserû realitását.